A Wild Roses Cheerleader csoport hivatalos honlapja

 

 

A cheerleading története

A legvalószínűbb elképzelés a jelenség (és nem a sportág) születését az 1870-es évekre teszi, amikor is az amerikai Princetoni Egyetemen megalakult az első Pep Club (buzdítóklub), amely akkor még kizárólag férfiak részvételével rendezett szurkolást vezényelte le. Az akkori rigmusok még nagyon egyszerűek voltak, az első ilyen a „Rah, rah, rah!” – volt.

 

Az iskola nem monopolizálhatta a szurkolásnak ezt a formáját, ami 1884-ben eljutott a Minnesotai Egyetemre, ahol 1898-ra kialakultak a mai rigmusok ősei. Az első klasszikus értelemben vett hajrázó Johnny Campbell volt, aki 1898-ban öt társával megalapította az első igazi Cheerleading Squad-ot (csapatot).

 

Ugyanitt következett be a következő nagy áttörés a 20. század húszas éveiben, amikor is nők először vehettek részt a hajrázásban. Erre az első világháborút követően kerülhetett sor, amikor a nők az élet minden területén szerepet vállalhattak, korábban a csak férfiak által betöltött állásokban dolgozhattak. A hajrázás a férfiak által monopolizált sportágból koedukált közösségi szórakozássá nőtte ki magát.

 

A sportág alapjait Lawrence Herkimer tette le 1948-ban, amikor megalapította a Hajrázók Nemzeti Egyesületét; így a cheerleadinget már tanítani is lehetett. Herkimer (akiről egy ugrást is elneveztek, a herkie-t) találta fel a pompont 1956-ban, mint a hajrázó rutin segédeszközét. Ezek akkor még papírból készültek, a műszálas pompont csak 1968-ban készítették először. Herkimer szervezte az első hajrázó-klinikát ötvenkét lány részvételével; majd 1953-ban megalapította az első olyan gyárat, amely hajrázók számára forgalmazott egyenruhákat és cipőket.

 

Az 1960-as években vált a hajrázás mindennapi jelenséggé: lassan minden középiskolában szerveződött pomponcsapat, akkor még szigorúan zárt nyakú, hosszú ujjú, térd alá érő szoknyás uniformissal. Ekkoriban a csapat tagjának lenni presztízst jelentett, hiszen a szépség alapvető elvárás volt a lányokkal szemben, és a túljelentkezések miatt csak a legcsinosabbaknak jutott hely. Ez volt az az időszak, amelyben először fogalmazódtak meg a pomponlányokkal szembeni előítéletek. Szintén az ötvenes-hatvanas években kezdtek olyan gyakorlatokat és koreográfiákat betanulni, amelyekben a lányok egymást emelték, vagy piramisokat formáztak; megsokasodtak az akrobatikus és gimnasztikus elemek.

 

Az első bajnokságot, amelyen az az USA szurkolókórusai részt vettek, 1978-ban rendezték meg. Ebben az időben alakult ki az a szokás, hogy az egyetemi hajrázó-csapatok tagjai ugyanolyan ösztöndíjat kapjanak, mint a futballjátékosok. A társadalmi megbecsülés azonban karöltve járt a sportág céltáblává válásával: a pomponlány az élcelődések és fétisek középpontjába került, a mozivásznon pedig többnyire a „szép és buta”, illetve az „intrikus” karakterét osztották rá.

 

Az 1980-as évek volt a hajrázás igazi nagy évtizede. Ekkor kezdődtek meg a középiskolai bajnokságok, ekkor alakultak az első Allstar csapatok – bár látszólag semmi jelentős esemény nem történt, a versenyek kötelező gyakorlatai, a csapattagoktól elvárható minimum-követelmények ebben az időben kapták meg a maihoz leginkább hasonlító formáikat.

 

A sport a kilencvenes években elterjedt Ázsiában és Európában, napjainkban pedig már harminc egynéhány országban több mint négymillió regisztrált sportoló űzi.